MOLNÁR  FERENC

 

 

                          A Pál utcai fiúk

 

                                1907

                                 I.

 

 

Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem

katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre- -valahára,

nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen

lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy

az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi

a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed

egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán

egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt. Az ablakok

tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő

szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt,

ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan

bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt

voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta. A Bunsen-lámpában vígan

lobogott a zöld csík, s ezt valahogyan még csak bámulta az első padból

néhány fiú.  De a többiek kinéztek az ablakon, amelyen át a szomszédos

kis házak teteit lehetett látni, s a távolban, az aranyos déli napon a

templomtornyot, melynek óráján a nagymutató vigasztalóan haladt a

tizenkettős felé. És ahogy kifigyeltek az ablakon, a muzsikával együtt

más, ide nem tartozó hangok is jöttek be a terembe. Tülköltek a lóvasúti

kocsisok, valamelyik udvaron dalolt egy cselédlány, de egészen mást, mint

amit a zongora-verkli játszott. És izegni-mozogni kezdett az osztály.

Némelyek turkálni kezdtek a padban a könyvek közt; a rendesebbek

megtörülték a tollaikat; Boka becsukta a kicsiny, piros bőrrel bevont

zsebtintatartóját, melynek igen ügyes szerkezete volt, úgyhogy sose folyt

ki belőle a tinta, csak akkor, ha zsebre vágta az ember; Csele összeszedte

a lapokat, amelyek nála a könyveket helyettesítették, mert Csele gigerli

volt, és nem pakolta a hóna alá az egész könyvtárát, mint a többi, hanem

csak a szükséges lapokat szokta volt elhozni, ezeket is gondosan elosztva

összes külső és belső zsebeiben; Csónakos az utolsó padban akkorát

ásított, mint valami unatkozó víziló; Weisz kifordította a zsebét,

és kiszórta belőle az összes délelőtti morzsákat, melyek ama kifliből

maradtak ott, amelyet Weisz a tíz órától egy óráig terjedő időközben a

zsebéből evett ki darabonként; Geréb csoszogni kezdett a pad alatt a

lábával, mint aki úgy tesz, mintha föl akarna állani; Barabás pedig minden

szemérem nélkül terítette a pad alatt térdére a viaszkosvásznat, nagyság

szerint rakván bele a könyveket, s majd egy szíjjal akkorát húzván rajta,

hogy a pad is megreccsent, és ő maga belevörösödött - egyszóval mindenki

előkészületeket tett a távozásra, s csak egyedül a tanár úr nem vett

tudomást arról, hogy öt perc múlva vége lesz mindennek, mert a tanár

végighordozta szelíd tekintetét a sok buksi gyerekfej fölött, és így

szólt:

 

- Mi az?

 

Nagy csönd lett erre. Halálos csönd. Barabás kénytelen volt elereszteni

a szíjat, Geréb maga alá kapta a lábát, Weisz ismét befordította a zsebét,

Csónakos befogta a száját a kezével, és a tenyere mögött végezte be az

ásítást, Csele békében hagyta a "lapokat", Boka hamar zsebre vágta a piros

tintatartót, melyből, a zsebet megérezve, rögtön szivárogni kezdett a szép

kék antracén.

 

- Mi az? - ismételte a tanár úr, s ekkor már mindenki mozdulatlanul

ült a helyén. Aztán az ablakra nézett, amelyen át vígan cincogott be a

verkliszó, mintegy éreztetve mindenkivel, hogy ő nem tartozik a tanári

fegyelem alá. De a tanár úr azért szigorúan nézett a verkli irányába

is, és így szólt:

 

- Csengey, csukd be az ablakot!

 

Csengey, a kis Csengey pedig, aki "első pad első" volt, fölkelt, és

az ő komoly, szigorú kis pofájával az ablakhoz ment, hogy becsukja.

 

E pillanatban Csónakos kihajolt a padsor szélén, és odasúgta egy kis

szőke fiúnak:

 

- Vigyázz Nemecsek!

 

Nemecsek hátrasandított, majd a földre nézett. Egy kis papírgombóc

gurult melléje. Fölvette, kihajtotta. Az egyik oldalára ez volt

írva:

                        `Add tovább Bokának!`

 

Nemecsek tudta, hogy ez csak címzés, és hogy maga a levél, az igazi

mondanivaló a papiros másik oldalán van. De Nemecsek határozottan

jellemes férfiú volt, és nem akarta a más levelét elolvasni. Tehát

ő is gombócot csinált belőle, megvárta a kellő pillanatot, s most

ő hajolt ki a két padsor között hagyott utcára, és ő súgta:

 

- Vigyázz Boka!

 

És most Boka nézett le a földre, amely rendes közlekedési eszköze volt

az üzeneteknek. Valóban, gurulva jött a kis papiros gombóc. A másik

oldalára, tehát arra az oldalra, amelyet a szőke Nemecsek becsületből

nem olvasott el, ez volt írva:

 

                    `Délután háromkor közgyűlés.

               Elnökválasztás a grundon. Kihirdetni.`

 

Boka zsebre vágta a kis papirost, és egy utolsót szorított már

összecsomagolt könyvein. Egy óra volt. A villamos óra berregni

kezdett, és most már a tanár úr is tudta, hogy vége az órának.

 

A Bunsen-lámpát eloltotta, a leckét kijelölte, és visszament a

természetrajzi szertárba, a gyűjtemények közé, honnan minden

ajtónyitáskor kitömött állatok, polcon tollászkodó kitömött madarak

kandikáltak ki buta üvegszemükkel, s ahol a sarokban csöndesen, de

méltósággal állongott a titkok titka, a rémek réme: egy megsárgult

emberi csontváz.

 

És az osztály egy perc alatt künn volt a teremből. A nagy, oszlopos

lépcsőházban vad rohanások történtek, melyek csak akkor szelídültek

sietéssé, mikor egy-egy tanár magas alakja keveredett a zajgó

gyerektömeg közé. Ilyenkor fékeztek a szaladók, egy-egy pillanatra

csönd lett, de amint a professzor a kanyarodónál eltűnt, újra

elkezdődött a lefelé való verseny.

 

A kapun csak úgy dűlt kifelé a sok gyerek. Fele jobbra, fele balra

oszlott. És tanárok jöttek köztük, és ilyenkor lerepültek a kis kalapok.

És mindnyája fáradtan, éhesen ballagott a ragyogóan napfényes utcán. Egy

kis kábultság járt a fejükben, mely csak nagy lassan oszladozott a sok

vidám és életet jelentő látványra, amit az utca nyújt. Mintha kiszabadult

kis rabok lettek volna, úgy támolyogtak a sok levegőn és a sok napfényben,

úgy kószáltak bele ebbe a lármás, friss, mozgalmas városba, amely számukra

nem volt egyéb, mint kocsik, lóvasutak, utcák, boltok zűrzavaros keveréke,

amelyben haza kellett találni.

 

Csele titokban törökmézre alkudott egy szomszédos kapu alatt.

 

A törökmézes ember ugyanis szemérmetlenül felemelte az árakat. A törökméz

ára tudvalevőleg az egész világon egy krajcár. Ezt úgy kell érteni, hogy

a törökmézes ember megfogja a kis bárdot, s amennyit a nagy darab fehér,

mogyoróval spékelt masszából egy ütésre le tud belőle hasítani, az egy

krajcárba kerül. Valamint hogy a kapu alatt minden egy krajcárba kerül,

ez lévén az egység. Egy krajcár a fapálcikára nyársalt három szilva, három

fél füge, három prünella, három fél dió, mindmegannyi folyós cukorba

mártva. Egy krajcár a nagy darab medvecukor, és ugyancsak egy krajcár

az árpacukor. Sőt egy krajcár az úgynevezett diákabrak is, mely apró

staniclikba van osztva, s mely a legízletesebb keverékek egyike. Van ebben

mogyoró, mazsola, malagaszőlő, cukordarabka, mandula, utcai szemét,

szentjánoskenyér-törmelék és légy. Egy krajcárért a diákabrak felöleli

a gyáripar, a növény- és állatvilág igen sok termékét.

 

Csele alkudott, ami azt jelenti, hogy a törökmézes ember fölemelte az

árakat. A kereskedelem törvényeinek ismerői jól tudják, hogy az árak

akkor is emelkednek, ha az üzletcsinálás veszéllyel jár. Így például

drágák azok az ázsiai teák, amelyeket rablók lakta vidékeken cipelnek

végig a karavánok. Ezt a veszedelmet nekünk, nyugat-európai embereknek

kell megfizetnünk. És a törökmézesben határozottan volt üzleti

szellem, mert szegényt el akarták tiltani az iskola közeléből. Tudta

jól szegény feje, hogy ha el akarják tiltani, hát el is tiltják, s

minden cukorkészlete ellenére nem tud oly édesen mosolyogni az előtte

elhaladó tanárokra, hogy azok benne az ifjúság ellenségét ne lássák.

 

- "A gyerekek minden pénzüket annál az olasznál költik el" -

mondogatták. És az olasz érezte, hogy üzletének nem lesz hosszú élete

a gimnázium mellett. Tehát fölemelte az árakat. Ha már mennie kell

innen, legalább nyerjen rajta valamit. És meg is mondta Cselének:

 

- Azelőtt volt minden egy krajcár. Ezután most minden két krajcár.

 

És amíg nagy nehezen kinyögte ezeket a magyar szavakat, vadul

hadonászott a levegőben a kis bárddal. Geréb odasúgott Cselének:

 

- Vágd a kalapodat a cukor közé!

 

Csele el volt ragadtatva ettől az eszmétől. Tyű, micsoda gyönyörűség

lett volna ez! Hogy repültek volna jobbra-balra a cukrok! És hogy

mulattak volna a fiúk!

 

Geréb, mint az ördög, suttogta fülébe a csábítás igéit:

 

- Vágd oda a kalapodat! Ez uzsorás.

 

Csele levette a kalapját.

 

- Ezt a szép kalapot? - mondta.

 

El volt tévesztve a dolog. Geréb rossz helyen tette a szép ajánlatot.

Hiszen Csele gigerli volt, és csak lapokat hozott a könyvekből.

 

- Sajnálod? - kérdezte tőle.

 

- Sajnálom - mondta Csele. - De azért ne hidd, hogy gyáva vagyok.

Én nem vagyok gyáva, csak a kalapot sajnálom. Én ezt be is bizonyíthatom,

mert ha akarod, én a te kalapodat nagyon szívesen odavágom!

 

Ilyet nem lehet Gerébnek mondani. Ez majdnem sértés volt.

Fel is fortyant. Ezt mondta:

 

- Ha már az én kalapomról van szó, hát odavágom én magam.

Ez egy uzsorás. Ha félsz, menj el.

 

És azzal a mozdulattal, ami nála a harciasságot jelentette, le is

vette a kalapját, hogy szétüssön vele az x-lábú asztalon, mely teli

volt rakva cukorral.

 

De valaki megfogta hátul a kezét. Egy majdnem férfiasan komoly hang

ezt kérdezte tőle:

 

- Mit csinálsz?

 

Geréb hátranézett. Boka állt mögötte.

 

- Mit csinálsz? - kérdezte tőle ismét.

 

És komolyan, szelíden nézett rá. Geréb morgott egyet, mint az oroszlán,

mikor az állatszelídítő a szemébe néz. Meghunyászkodott. A fejére

tette a kalapot, és vonogatta a vállát.

 

Boka csöndesen mondta:

 

- Ne bántsd ezt az embert. Én szeretem, ha valaki bátor, de ennek

semmi értelme nincs. Gyere!

 

És feléje nyújtotta a kezét. A keze csupa tinta volt. A tintatartó

kedélyesen csöpögtette a zsebébe a sötétkék levet, és Boka mit sem

sejtve húzta ki a zsebéből a kezét. De ezzel nem törődtek. Boka a

falhoz kente a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a fal

tintás lett, de Boka keze viszont nem tisztult meg. A tintaügy

azonban ezzel be volt fejezve. Boka karon fogta Gerébet, és elindultak

a hosszú utcán. Mögöttük maradt a csinos kis Csele. Még hallották,

amint fojtott hangon, a levert forradalmár bús lemondásával szólt az

olasznak:

 

- Hát ha már ezentúl minden két krajcár, hát adjon két krajcárért

törökmézet.

 

És belenyúlt finom kis zöld erszényébe. Az olasz pedig mosolygott, és

azon törhette a fejét, hogy mi volna, ha holnaptól kezdve minden -

három krajcár volna. De ez csak álom volt. Ez olyasvalami volt, mint

amikor valaki azt álmodja, hogy minden forint egy százast ér. Nagyot

sújtott a késsel a törökmézre, s a lepattant szilánkot egy kis papírba

tette.

 

Csele keserűen nézett rá.

 

- Hiszen ez kevesebb, mint azelőtt!

 

Az olaszt most már szemtelenné tette az üzleti siker. Vigyorogva

szólt:

 

- Hát most drágább, hát most kevesebb.

 

És már egy új vevő felé fordult, aki ezen az eseten okulva, a kezében

tartotta a két krajcárt. És vagdosta a fehér cukormasszát a kis

bárddal olyasvalami furcsa mozdulatokkal, mintha valami mesebeli

középkori, óriási hóhér lett volna, aki apró, mogyorófejű emberkéknek

csapkodja le a fejüket egy kis arasznyi bárddal. Szinte vérengzett a

törökmézben.

 

- Pfuj - mondta Csele az új vevőnek -, ne vegyen ennél!

Ez uzsorás.

 

És egyszerre csapta be a szájába az egész törökmézet, amelyre a fele

papír ráragadt, letéphetetlenül, de nem lenyalhatatlanul.

 

- Várjatok! - kiáltott Bokáék után, és utánuk szaladt.

 

A sarkon érte őket utol, s itt befordultak a Pipa utcába, a Soroksári utca

felé. Összekapaszkodtak hárman; középütt Boka ment, és magyarázott valamit

csöndesen, komolyan, ahogy szokta. Tizennégy esztendős volt, s arcán kevés

nyoma volt még a férfiasságnak. De ha kinyitotta a száját, nyert néhány

évet. A hangja mély volt, szelíd és komoly. S amit mondott, az is

olyanforma volt, mint a hangja. Ritkán beszélt ostobaságot, és nem

mutatott semmi kedvet az úgynevezett csirkefogótempókhoz. Kisebb

veszekedésekbe nem is szólt bele, sőt ha bírónak hívták, akkor is kitért.

Ő már megtanulta, hogy az ítélet után az egyik fél mindig keserűséggel

megy el, és ezt a keserűséget a bíró iránt érzi. De mikor már

elhatalmasodott a baj, és a veszekedés akkora lett, hogy már-már tanári

beavatkozás vált szükségessé, akkor közbelépett Boka, békíteni. És aki

békít, arra legalább nem haragszik egyik fél sem. Szóval okos fiúnak

látszott Boka, és úgy indult, mint aki az életben ha sokra nem is viszi,

de becsületes férfi gyanánt fogja a helyét megállani.

 

A hazamenés iránya azt követelte, hogy a Soroksári utcából a Köztelek

utcába forduljanak be. A csöndes kis utcán édesen sütött a tavaszi

nap, s halkan dohogott a dohánygyár, mely az egyik oldalán véges-végig

húzódik. A Köztelek utcában mindössze két alak volt látható. A középen

álltak és vártak.

 

Csónakos volt az egyik, az erős Csónakos, s a másik a kis szőke

Nemecsek.

 

Mikor Csónakos meglátta a három összefogódzott kis legényt, örömében

a szájába vette két ujját, és egy akkorát fütyölt, mint valami

gőzmozdony. Ez a fütty különben az ő különlegessége volt. Ezt nem

tudta utánacsinálni senki a negyedikben, sőt az egész gimnáziumban

alig volt néhány fiú, aki ezt a kocsisfüttyöt értette volna. Mindössze

talán csak Cinderről, az önképzőkör elnökéről tudták, hogy tud ilyen

módon fütyölni, de Cinder csak addig fütyölt, amíg az önképzőkör

elnökévé nem lett. Azontúl Cinder többé nem vette az ujját a szájába.

Az önképzőkör elnökéhez, aki minden szerdán délután a magyartanár

mellett ült a katedrán, ez nem illett volna.

 

Tehát süvített egyet Csónakos. A fiúk odaértek hozzá, és megállottak

csoportban, az utca közepén.

 

Csónakos a kis szőke Nemecsekhez fordult.

 

- Nekik még nem mondtad el?

 

- Nem - mondta Nemecsek.

 

A többi mind egyszerre kérdezte:

 

- Mit?

 

Csónakos felelt a kis szőke helyett:

 

- A Múziumban tegnap megint `einstand`ot csináltak!

 

- Kik?

 

- Hát a Pásztorok. A két Pásztor.

 

Nagy csönd lett erre.

 

Ehhez tudni kell, mi az az `einstand`. Ez különleges pesti gyerekszó.

Mikor valamelyik erősebb fiú golyózni, tollazni vagy szentjánoskenyér-

magba - pesti nyelven: `boxenli`be - játszani lát magánál gyöngébbet,

s a játékot el akarja venni tőle, akkor azt mondja: `einstand`.

Ez a csúf német szó azt jelenti, hogy az erős fiú hadizsákmánynak

nyilvánítja a golyót, s aki ellenállni merészel, azzal szemben

erőszakot fog használni. Az `einstand` tehát hadüzenet is.

Egyszersmind az ostromállapotnak, az erőszaknak, az ököljognak

és a kalózuralomnak rövid, de velős kijelentése.

 

Csele szólalt meg elsőnek. Borzadva mondta a finom Csele:

 

- `Einstand`ot csináltak?

 

- Azt - mondta erre nekibátorodva a kis Nemecsek, miután látta, hogy

a dolog mily hatást tett.

 

Most Geréb fakadt ki:

 

- Ezt nem lehet tovább tűrni! Én már régen mondom, hogy kell valamit

csinálni, de Boka mindig savanyú pofákat vág. Ha nem csinálunk semmit,

még meg is vernek bennünket.

 

Csónakos szájába vette a két ujját, annak jeléül, hogy most fütyölni

fog örömében. Ő minden forradalomhoz kész volt örömmel csatlakozni.

De Boka lefogta a kezét.

 

- Ne süketíts meg! - szólt rá. És komolyan kérdezte a kis szőkétől:

-

 Hát hogy történt?

 

- Az `einstand`?

 

- Az. Mikor volt?

 

- Tegnap délután.

 

- Hol?

 

- A Múziumban.

 

A Múzeum-kertet hívták így.

 

- Hát mondd el úgy, ahogy volt, de pontosan úgy, ahogy volt, mert

nekünk az igazat kell tudnunk, ha csinálni akarunk ellenük valamit...

 

A kis Nemecsek izgatott volt, mikor érezte, hogy egy fontos dolog

középpontjává válik. Ez ritkán esett meg vele. Nemecsek mindenkinek

levegő volt. Se nem osztott, se nem szorzott, mint az `egy` a

számtanban. Senki se törődött vele. Jelentéktelen kis sovány fiú

volt, gyönge gyerek. És talán éppen ez tette alkalmassá arra, hogy

jó legyen áldozatnak. Elkezdett beszélni, s a fiúk összedugták

fejüket.

 

- Úgy volt - mondta -, hogy ebéd után kimentünk a Múziumba, a Weisz

meg én meg Richter meg a Kolnay meg a Barabás. Előbb métát akartunk

játszani az Eszterházy utcában, de a labda a reálistáké volt, és azok

nem engedték. Akkor azt mondja Barabás: "Menjünk be a Múziumba, és

golyózzunk a falnál!" És akkor mind bementünk a Múziumba, és golyózni

kezdtünk a falnál. Azt játszottuk, hogy mindenki gurít egy golyót, és

akinek a golyója eltalál egy olyan golyót, ami már oda van gurítva,

akkor azé az összes golyó. És sorba gurítottuk a golyókat, már volt

a falnál vagy tizenöt golyó, és volt közte két üveg is. És akkor

egyszerre csak azt kiáltja a Richter: "Vége van, jönnek a Pásztorok!"

És a sarkon jöttek is a Pásztorok, zsebre volt dugva a kezük, és

lehajtották a fejüket, és olyan lassan jöttek, hogy mi mindnyájan

nagyon megijedtünk. Hát hiába is voltunk mi öten, ők ketten olyan

erősek, hogy tízet is elvernek. És nem is szabad minket úgy számítani,

hogy mi öten vagyunk, mert ha baj van, akkor a Kolnay is elszalad, és

a Barabás is elszalad, hát csak hármat szabad számítani. Esetleg én

is elszaladok, hát csak kettőt szabad számítani. És ha esetleg mind

az öten elszaladunk, akkor se ér az egész semmit, mert a Pásztorok

a legjobb futók az egész Múziumban, és mink hiába szaladunk, mert

utolérnek. Hát csak jöttek a Pásztorok, egyre közelebb jöttek, és

nézték nagyon a golyókat. Mondom a Kolnaynak: "Te, ezeknek tetszik a

mi golyónk!" És még a Weisz volt a legokosabb, mert ő mindjárt mondta:

"Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand lesz!" De én

azt gondoltam, hogy nem fognak minket bántani, hiszen mi soha nem

csináltunk nekik semmit. És eleinte nem is bántottak, csak odaálltak,

és nézték a játékot. A Kolnay azt súgta a fülembe: "Te, Nemecsek,

hagyjuk abba." Azt mondom neki: "Hogyne, majd éppen most, amikor

te gurítottál, és nem találtál! Most rajtam a sor. Ha megnyerem,

abbahagyjuk." Közben a Richter gurított, de annak már reszketett a

keze a félelemtől, és fél szemmel a Pásztorokra nézett, hát persze

hogy nem talált. De a Pásztorok nem is mozdultak, csak ott álltak,

zsebre dugott kézzel. Akkor aztán én gurítottam és találtam.

Megnyertem az összes golyókat. És oda akarok menni, hogy összeszedjem,

volt már vagy harminc golyó, de elémbe ugrott az egyik Pásztor, a

kisebbik, és rám kiáltott: `Einstand`! Én hátranéztem, és Kolnay

meg a Barabás már szaladtak, a Weisz a falnál állt, és sápadt volt, a

Richter meg még gondolkozott, hogy szaladjon-e vagy nem. Én próbáltam

előbb becsületesen. Azt mondtam: "Kérem, ehhez maguknak nincs joguk."

De akkor már az öregebbik Pásztor szedte fel a golyókat, és rakta be

a zsebébe. A fiatalabbik meg megfogta a mellemen a kabátomat, és rám

kiáltott: "Nem hallottad, hogy einstand?!" Hát persze aztán én se

szóltam semmit. A Weisz pityeregni kezdett a falnál. És a Kolnay meg

a Kende a Múzium sarkáról kukucskáltak vissza, hogy mi történik. És a

Pásztorok mind fölszedték a golyókat, és egy szót sem szóltak, csak

továbbmentek. Ez volt az egész.

 

- Hallatlan! - mondta fölháborodva Geréb.

 

- Valóságos rablás!

 

Ezt Csele mondta. Csónakos süvített egyet, annak jeléül, hogy

puskaporos a levegő. Boka csöndesen állt és gondolkozott. Mindenki

őt figyelte. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy mit fog Boka szólni

ezekhez a dolgokhoz, amiket már mindenki panaszolt hónapok óta, s

amiket eddig Boka nem vett komolyan. Ez az eset azonban, ennek az

esetnek kiáltó igazságtalansága még Bokát is megindította.

 

Halkan szólt:

 

- Hát most csak menjünk ebédelni. Délután találkozunk a grundon.

Ott mindent meg fogunk beszélni. Most már én is azt mondom, hogy

ez hallatlan dolog!

 

Mindenkinek tetszett ez a kijelentés. Boka nagyon rokonszenves volt

ebben a pillanatban. Szeretettel néztek rá a fiúk, mosolyogva nézték

okos kis fejét, ragyogó fekete szemét, amelyben most valami harcias

tűz lobogott. Szerették volna megcsókolni Bokát, amiért végre ő is

felháborodott.

 

Elindultak hazafelé. Egy vidám harang kongott valamerre a

Józsefvárosban, a nap sütött, és minden szép volt, és minden örömmel

volt teli. A fiúk nagy dolgok előtt állottak. Mindenikben fellobbant

a tettvágy, s mindeniket izgatta, hogy most már mi lesz. Mert ha Boka

mondta, hogy valami lesz, akkor lesz valami!

 

Mentek, mendegéltek az Üllői út felé. Csónakos hátramaradt

Nemecsekkel. Mikor Boka hátrafordult feléjük, mind a ketten a

dohánygyár egyik pinceablakánál állottak, melyre vastag, sárga

rétegben rakódott le a finom dohánypor.

 

- Tubák! - kiáltotta vígan Csónakos, újra süvített egyet,

és telegyömöszölte az orrát a sárga porral.

 

Nemecsek szívből nevetett, a kis majom. Ő is odanyúlt, és

felszippantott vékony kis ujja hegyéről egy kicsit a dohányporból.

 

És tüsszögve vonultak végig ketten a Köztelek utcán, boldog örömet érezve

e fölfedezésen. Csónakos nagyokat, bömbölőeket tüsszentett, mint valami

ágyú. A kis szőke meg csak prüszkölt, mint a tengerinyúl, ha bosszantják.

És prüszköltek, nevettek, szaladtak, s ebben a percben ez oly nagy

boldogság volt, hogy még azt a nagy igazságtalanságot is elfelejtették,

amire Boka, maga Boka, a csöndes és komoly Boka is azt mondta, hogy

hallatlan.

 

 

                                 II.

 

 

A grund... Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell

lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék

bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a

nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé

ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek.

A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti

számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet

egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalain nagy

házfalak merednek az ég felé. Most már a Pál utcai grundon is nagy,

négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se

tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiáknak a

fiatalságát jelentette.

 

A grund maga üres volt, mint ahogy ez üres telekhez illik is. A

palánkja a Pál utca felől húzódott végig. Jobbról-balról két nagy ház

határolja, s hátul... igen, hátul volt az, ami a grundot nagyszerűvé,

érdekessé tette. Itt tudniillik egy másik nagy telek következett. Ezt

a másik nagy telket egy gőzfűrészelő cég bérelte, s a telek telis-tele

volt farakásokkal. Szabályos kockákba rakva állott itt az ölfa, s a

hatalmas kockák közt kis utcák voltak. Valóságos labirintus. Ötven-

hatvan kis szűk utca keresztezte egymást a néma, sötét farakások közt,

s nem volt könnyű dolog ebben a labirintusban eligazodni. Aki mégis

nagy nehezen keresztülvergődött rajta, az egy kis térre jutott,

amelyen kis házikó állt. Ez a házikó volt a gőzfűrész. Furcsa,

titokzatos, félelmes kis ház volt. Nyáron a vadszőlő véges-végig

befutotta, s a zöld lomb közül pöfögött ki a karcsú kis fekete kémény,

amely az óramű pontosságával, szabályos időközökben köpködte a tiszta

fehér gőzt. Ilyenkor azt hitte volna az ember, ha messziről hallotta,

hogy a farakások közt valahol egy gőzmozdony kínlódik, amely nem tud

elindulni.

 

A házikó körül nagy, otromba fáskocsik állottak. Időről időre az

egyik kocsi odaállott a ház eresze alá, s akkor recsegés-ropogás

hallatszott. A házikó eresze alatt volt egy kis ablak, s az ablakból

deszkavályú nyúlt ki. Mikor a kocsi odaállott a kis ablak alá,

egyszerre csak potyogni kezdett a deszkavályúból az aprófa, s szinte

csurgott a nagy kocsiba, olyan szaporán jött. És mikor a kocsi tele

lett aprófával, a kocsis kiáltott egyet. Erre abbamaradt a kis kémény

pöfögése, egyszeribe nagy csönd támadt a házikóban, a kocsis rászólt a

lovakra, és a lovak elindultak a tele kocsival. Aztán másik kocsi állt

az eresz alá, éhesen, üresen, s akkor megint pufogni kezdett a gőz a

fekete vaskéményben, és megint potyogott az aprófa. És ez így ment

évek óta. Ami fát a kis házban felaprózott a masina, ahelyett nagy

szekerek újat hoztak a telekre. Így aztán sose fogyott el a farakás

a nagy udvarról, és sose szűnt meg a gőzfűrész sivítása. Néhány

csenevész eperfa állott a kis ház előtt, s az egyik eperfa tövében

fakalyiba volt összetákolva. Ebben lakott a tót, aki éjszaka a fát

őrizte, hogy el ne lopják, vagy föl ne gyújtsák.

 

Hát kellett ennél gyönyörűbb hely a mulatozásra? Nekünk, városi

fiúknak bizony nem kellett. Ennél szebbet, ennél indiánosabbat mi el

se tudtunk képzelni. A Pál utcai telek gyönyörű sík föld volt, s ez

volt az, ami az amerikai prériket helyettesítette. A hátulsó rész,

a fatelep, ez volt minden egyéb: ez volt a város, az erdő, a sziklás

hegyvidék, szóval mindennap az volt, amivé éppen aznap kinevezték. És

valahogy azt ne higgyétek, hogy védtelen hely volt a fatelep! Az egyes

nagyobb farakások tetejébe várak, erődök voltak építve. Hogy melyik

pontot kell megerősíteni, azt Boka határozta meg. Az erődöt azonban

Csónakos meg Nemecsek építette. Négy-öt ponton volt erőd, és minden

erődnek megvolt a maga kapitánya. Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez

volt a hadsereg. Közlegény, fájdalom, nem volt, csak egy. Az egész

grundon a kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok egyetlen közlegénynek

parancsoltak, egyetlen közlegényt egzecíroztattak, egyetlen közlegényt

ítéltek holmi kihágásokért várfogságra.

 

Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek

volt, a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok

csak amúgy kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor

is találkoztak egy délután. Úgy kutyafuttában emelték a kezüket a

sapkájukhoz, és azt mondták egymásnak:

 

- Szervusz!

 

Csak a szegény Nemecseknek kellett magát minduntalan haptákba vágnia,

és némán, mereven szalutálni. És aki csak elsétált előtte, mind

rákiáltott:

 

- Hogy állasz?

 

- Össze a sarkot!

 

- Ki a mellet, be a hasat!

 

- Hapták!

 

És Nemecsek boldogan engedelmeskedett mindenkinek. Olyan fiúk is

vannak, akiknek öröm az: szépen engedelmeskedni. De a legtöbb fiú

mégis parancsolni szeret. Ilyenek az emberek. És ezért volt természetes

dolog az, hogy a grundon mindenki tiszt volt, csak éppen Nemecsek volt

a közlegény.

 

Délután fél háromkor még senki se volt a grundon. A kaliba előtt

lópokróc volt a földön, és ezen aludt édesen a tót. A tót mindig

nappal aludt, mert éjszaka a farakások közt kóborolt, vagy fönn ült

az egyik erődben, és bámulta a holdvilágot. A gőzfűrész zúgott, a

kis fekete kémény köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket, és az aprófa

potyogott a nagy kocsiba.

 

Fél három után néhány perccel megcsikordult a Pál utcai kisajtó,

és bejött rajta Nemecsek. Egy nagy darab kenyeret húzott ki a

zsebéből, körülnézett, s miután látta, hogy még senki sincs itt,

csöndesen majszolni kezdte a kenyér héját. De előbb gondosan

bereteszelte az ajtót, mert a grund törvényei közt az volt

egyike a legfontosabbaknak, hogy aki bejön, tartozik maga után

bereteszelni az ajtót. Aki ezt elmulasztotta, annak várfogság

járt. Általában igen nagy volt a katonai fegyelem.

 

Nemecsek leült egy kőre, ette a kenyérhéjat, és várta a többit.

Ma nagyon érdekesnek ígérkezett a grund. A levegőben volt, hogy ma

nagy dolgok fognak történni, s mi tagadás, Nemecsek e pillanatban

nagyon büszke volt arra, hogy ő is tagja a grundnak, a Pál utcai

fiúk híres társaságának. Majszolta egy ideig a kenyeret, s aztán

unalmában sétálni indult a farakások felé. A kis utcákban mászkált,

s egyszer találkozott a tót nagy fekete kutyájával.

 

- Hektor! - kiáltott rá barátságosan, de Hektor egy csöpp kedvet nem

mutatott arra, hogy a köszönést viszonozza. Röpke kis farkcsóválást

jelzett, ami a kutyáknál olyanforma jelentőségű, mint mikor mi

siettünkben megbillentjük a kalapunkat. Azzal továbbvágtatott, és

dühösen ugatott. A szőke Nemecsek pedig utánaszaladt. A Hektor egy

farakás alatt állott meg, s azt ugatta nagy hévvel. A farakás egyike

volt azoknak, amelyekre a fiúk erődöt építettek. Fenn, a rakás tetején

védőfal volt hasábfákból, és egy vékony pálcikán kicsi piros-zöld

zászló lengett. A kutya körülugrálta az erődöt, és szünet nélkül

ugatott.

 

- Mi lehet ez? - kérdezte a kis szőke a kutyától, mert a kis szőke

nagy barátságban volt a fekete kutyával. Talán azért, mert rajta

kívül Hektor volt az egyetlen közlegény a hadseregben.

 

Felnézett az erődre. Nem látott fenn senkit, de érezte, hogy valaki

motoszkál az ölfák közt. Hát nekiindult, és fölkapaszkodott a kiálló

végeken. Feleúton volt, amikor tisztán és világosan hallotta, hogy

valaki teszi-veszi fönn a fadarabokat. Dobogni kezdett a szíve, s

most kedve lett volna visszafordulni. De mikor lenézett, és lenn

meglátta Hektort, megint nekibátorodott.

 

- "Ne félj, Nemecsek" - mondta magának, és óvatosan kapaszkodott

tovább. Minden foknál újra bátorította magát. Egyre ezt mondogatta:

- "Ne félj, Nemecsek." "Ne félj, Nemecsek."

 

És felért a farakás tetejére. Ott még egy utolsó "ne félj, Nemecsek"-et

mondott, mikor az erőd alacsony falán át akart lépni, de ijedtében a

levegőben maradt a lába, amelyikkel lépni akart.

 

- Jesszus! - kiáltotta.

 

És hanyatt-homlok kapaszkodott visszafelé a fokokon. Mikor a földre

ért, hangosan dobogott a szíve. Fölnézett az erődre. A zászló mellett,

jobb lábát az erőd falára téve, állott fönn Áts Feri, a rettenetes Áts

Feri, mindnyájuk ellensége, a füvészkertiek vezére. Bő, vörös ingét

lobogtatta a szél, ő pedig gúnyosan mosolygott.

 

Csöndesen szólt le a kisfiúnak:

 

- Ne félj, Nemecsek!

 

De Nemecsek akkor már félt, sőt szaladt. A fekete kutya utánarohant,

s együtt kanyarogtak a farakások közt, vissza a grund felé. A szél

szárnyán utánuk repült Áts Feri gúnyos kiáltása:

 

- Ne félj, Nemecsek!

 

De mire a telekről visszanézett, már nem volt fenn a tetőn Áts Feri

vörös inge. Hanem a zászló is hiányzott az erődről. A kis piros-zöld

zászlót, amelyet a Csele nővére varrt, magával vitte. Eltűnt a

farakások közt. Talán kiment a Mária utcán, a gőzfűrész felől, de az

is meglehet, hogy elrejtőzött valahol a barátaival, a Pásztor fiúkkal.

 

És arra a gondolatra, hogy a Pásztorok is itt vannak, végigment a

hideg Nemecsek hátán. Ő már tudta, mi az: a Pásztorokkal találkozni.

De Áts Ferit most látta először közelről. Nagyon megijedt tőle, de

őszintén megvallva, tetszett neki a fiú. Szép, vállas, barna fiú volt,

s pompásan illett rá a bő, vörös ing. Ez valami harciasságot adott

a megjelenésének. Valami "garibaldis" volt abban a vörös ingben. A

füvészkertiek különben mind vörös inget hordtak, mert mind utánozták

Áts Ferit.

 

A grund palánkjának ajtaján szabályos egymásutánban négyet koppantottak.

Nemecsek föllélegzett. A négy koppantás a Pál utcai fiúk jele volt.

Odarohant a bereteszelt ajtóhoz, és kinyitotta. Boka jött Cselével és

Gerébbel.

 

Nemecsek alig várta, hogy elmondhassa nekik a félelmetes újságot,

de azért nem feledkezett meg arról, hogy ő közlegény, s hogy mivel

tartozik a főhadnagyoknak és a kapitányoknak. Tehát haptákba állott,

és feszesen szalutált.

 

- Szervusz! - mondták az újonjöttek. - Mi újság?

 

Nemecsek a levegőbe kapkodott, és szeretett volna mindent egyszerre,

egy szuszra elmondani.

 

- Borzasztó! - kiáltotta.

 

- Micsoda?

 

- Rettenetes! Nem fogjátok elhinni!

 

- De micsoda?

 

- Áts Feri itt volt!

 

Most a másik három legényen volt a sor. Hirtelen elkomolyodtak.

 

- Nem igaz! - mondta Geréb.

 

Nemecsek a mellére tette a kezét.

 

- Isten bizony!

 

- Ne esküdözzél! - szólt rá Boka, s hogy nagyobb nyomatékot adjon

a szavának, rákiáltott: - Hapták!

 

Nemecsek összecsapta a sarkát. Boka odalépett hozzá.

 

- Részletesen mondd el, mit láttál.

 

- Mikor odamentem az utcák közé - mondta -, a kutya ugatott.

Utánamentem, és valami recsegést hallottam a középső citadellában.

Fölmásztam rá, és fönn állott Áts Feri vörös ingben.

 

- Fönn állott? A citadellán?

 

- Fönn! - mondta a kis szőke, és majdnem megesküdött megint. Már

a mellén volt a keze, de Boka szigorú pillantására visszakapta.

És hozzátette: - A zászlót is elvitte.

 

Csele fölszisszent.

 

- A zászlót?

 

- Azt.

 

Odaszaladtak mind a négyen. Nemecsek szerényen leghátul szaladt,

részben azért, mert ő közlegény volt, részben azonban azért, mert nem

lehetett tudni, hátha ott bujkál még az utcákban Áts Feri. Az erőd

előtt megállottak. Valóban, a zászló hiányzott. Még a nyele se volt

ott. Mindnyájan nagyon izgatottak voltak, csak Boka tartotta meg a

hidegvérét.

 

- Mondd meg a nővérednek - fordult Cseléhez -, hogy holnapra

csináljon új zászlót.

 

- Igen ám - szólt Csele -, de már nincs több zöld szövetje. Piros

még van, de zöld már nincs.

 

Boka nyugodtan intézkedett:

 

- Fehér van?

 

- Van.

 

- Hát akkor csináljon egy piros-fehér zászlót. Ezentúl piros-fehér

lesz a színünk.

 

Ebben megnyugodtak.

 

Geréb rákiáltott Nemecsekre:

 

- Közlegény!

 

- Jelen!

 

- Holnapra javítsa ki a törvényekben, hogy ezentúl nem piros-zöld

a színünk, hanem piros-fehér.

 

- Igenis, főhadnagy úr!

 

És Geréb kegyelmesen vetette oda a feszesen álló kis szőkének:

 

- Pihenj!

 

A kis szőke pedig "pihent". A fiúk felmásztak a várba, és konstatálták,

hogy a zászló nyelét letörte Áts Feri. A nyél oda volt szögezve, s az

a kis darabja, ami a szög alatt volt, még most is ott búslakodott.

 

A grundról kiáltások hallatszottak:

 

- Hahó, hó! Hahó, hó!

 

Ez volt a jelszavuk. Úgy látszik, már megérkeztek a többiek is,

és keresték őket. Élesen hangzott a sok gyerektorokból:

 

- Hahó, hó! Hahó, hó!

 

Csele odaintette magához Nemecseket:

 

- Közlegény!

 

- Jelen!

 

- Feleljen a többieknek!

 

- Igenis, hadnagy úr!

 

És tölcsért csinálva a szája előtt a tenyeréből, kieresztette vékony

kis gyerekhangját:

 

- Hahó, hó!

 

Azzal lemásztak, és megindultak a síkság felé. A síkság közepén

csoportba verődve álltak a többiek: Csónakos, Weisz, Kende, Kolnay

és még néhányan. Mikor Bokát meglátták, mind haptákba állottak, mert

ő volt a kapitány.

 

- Szervusztok! - mondta Boka.

 

Kolnay kiállott a csomóból.

 

- Alássan jelentem - mondta -, mikor bejöttünk, a kiskapu nem volt

bezárva. A törvény szerint pedig a kapunak belülről be kell reteszelve

lennie.

 

Szigorúan nézett hátra Boka a kísérete felé. És a többiek is mind

Nemecsekre néztek. Nemecseknek már megint a mellén volt a keze, és

épp esküdni akart, hogy nem ő hagyta nyitva az ajtót, mikor a kapitány

megszólalt:

 

- Ki jött be utoljára?

 

Nagy csönd lett. Senki se jött be utoljára. Egy pillanatig hallgatott

mindenki. És ekkor Nemecseknek földerült az arca. Megszólalt:

 

- A kapitány úr jött be utoljára.

 

- Én? - mondta Boka.

 

- Igen.

 

Kissé gondolkozott.

 

- Igazad van - mondta aztán komolyan. - Elfelejtettem bereteszelni

az ajtót. Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy úr.

 

Gerébhez fordult. Geréb kivett a zsebéből egy kis fekete noteszkönyvet,

és nagy betűkkel beleírta: "Boka János." És hogy tudja is, miről van

szó, melléje jegyezte: "ajtó".

 

Ez tetszett a fiúknak. Boka igazságos fiú volt. Ez az önbüntetés oly

gyönyörű példája volt a férfiasságnak, aminőt még a latinórán se

lehetett hallani, pedig a latinóra tele volt római jellemekkel. De

Boka is ember volt. Boka se volt ment minden gyöngeségtől. Felíratta

ugyan magát, de odafordult Kolnayhoz, aki a nyitott ajtót bejelentette.

 

- Neked pedig ne járjon mindig a szád. Főhadnagy úr, írja fel Kolnayt

árulkodásért.

 

A főhadnagy úr megint előkaparászta a rettenetes noteszt, és beleírta

Kolnayt. Nemecsek pedig, aki leghátul állott, örömében egy csendes

kis csárdást táncolt, hogy ez egyszer nem őt írják be a könyvbe. Mert

tudni kell, hogy a könyvben egyéb se volt olvasható, mint a Nemecsek

neve. Mindig, mindenért mindenki csak őt íratta fel. És a törvényszék,

mely minden szombaton ült össze, mindig őt ítélte el. Hiába, ez így

volt.

 

Ő volt az egyetlen közlegény.

 

És most nagy megbeszélés következett. Néhány perc múltán mindenki tudta

a nagy újságot, hogy Áts Feri, a vörösingesek kapitánya idemerészkedett,

a grund szívébe, felmászott a középső citadellába, és elvitte a zászlót.

A szörnyülködés általános volt. Az egész társaság Nemecseket vette

körül, aki egyre újabb és újabb részletekkel toldotta meg a szenzációs

hírt.

 

- És mondott neked valamit?

 

- Hogyne! - büszkélkedett Nemecsek.

 

- Mit?

 

- Rám kiáltott.

 

- Mit kiáltott?

 

- Azt kiáltotta, hogy: "Nem félsz, Nemecsek?"

 

Itt nyelt egyet a kis szőke, mert érezte, hogy ez nem volt egészen

igaz. Sőt épp az ellenkezője volt az igazságnak. Mert ez úgy hangzott,

mintha ő nagyon is bátor lett volna, úgyhogy ezen Áts Feri is

elcsodálkozott, és rászólt: "Nem félsz, Nemecsek?"

 

- És te nem féltél?

 

- Nem én! Megálltam az erőd alatt. Aztán ő oldalt lemászott és eltűnt.

Elszaladt.

 

Geréb közbekiáltott:

 

- Az nem igaz! Áts Feri még sohasem szaladt el senki elől!

 

Boka ránézett Gerébre.

 

- Ejnye, de véded! - mondta.

 

- Csak azért mondom - szólt egy kicsit csöndesebb hangon Geréb -,

mert az nem valószínű, hogy Áts Feri megijedt Nemecsektől.

 

Erre mindnyájan nevettek. Igazán, ez nem volt valószínű. Nemecsek

zavartan állt a csomó közepén, és a vállát vonogatta. Aztán Boka

állott a középre.

 

- Hát itt tenni kell valamit, fiúk. Mára úgyis elnökválasztást

hirdettünk. Elnököt fogunk választani, mégpedig teljhatalmú elnököt,

akinek minden parancsát vakon kell teljesíteni. Meglehet, hogy a

dologból háború lesz, és akkor szükség van valakire, aki a dolgokat

előre elintézze, mint az igazi csatában. Közlegény, álljon elő!

Hapták! Vágjon annyi darabka papirost, ahányan vagyunk, és mindenki

reá fogja írni a papírra, hogy kit akar elnöknek. A papírokat majd

egy kalapba dobjuk, és aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz az

elnök.

 

- Éljen! - kiáltotta egyszerre mind, és Csónakos a szájába vette a

két ujját, és olyat fütyölt, mint egy cséplőgép. Noteszkönyvekből

papírlapok kerültek elő, és Weisz elővette a ceruzáját. Hátul ketten

azon veszekedtek, hogy kinek a kalapját érje a megtiszteltetés. Kolnay

és Barabás, akiknek mindig volt bajuk egymással, már majdhogy ölre nem

mentek. Kolnay azt mondta, hogy a Barabás kalapja nem jó, mert zsíros.

Kende viszont azt állította, hogy a Kolnay kalapja még zsírosabb.

Erre rögtön zsírpróbát is tartottak. Kis késsel vakargatták egymás

kalapjában a belső bőrszalagot. De már akkor késő is volt. Csele

odaadta a közcélra csinos kis fekete kalapját. Hiába, kalap dolgában

Cselén nem tett túl senki.

 

Nemecsek azonban, legnagyobb meglepetésre, ahelyett hogy szétosztotta

volna a cédulákat, felhasználta az alkalmat, hogy a közfigyelem

egy pillanatra feléje terelődött, és piszkos kis kezébe szorítva a

cédulákat, előlépett. Haptákba vágta magát, és remegő hangon így

szólt:

 

- Kérem, kapitány úr, az mégse járja, hogy én itt egyedül legyek

közlegény... Már azóta, mióta a társaságot megalapítottuk, mindenki

tiszt lett, csak én vagyok még mindig közlegény, és nekem mindenki

parancsol... és mindent nekem kell csinálni... és... és...

 

Itt nagyon elérzékenyedett a szőke, és finom kis arcán kövér

könnycseppek kezdtek végigfolyni.

 

Csele előkelően szólott:

 

- Ki kell zárni. Sír.

 

Egy hang megszólalt hátul:

 

- Bőg.

 

Mind nevettek. És ez végképpen elkeserítette Nemecseket. Nagyon fájt

szegénykének a szíve, s most aztán szabadjára eresztette a könnyeit.

Zokogott, és sírás közben ezt mondta:

 

- Nézzétek meg... a... a... fekete könyvben is... is... én vagyok

mindig beírva... én... én... én vagyok a kutya...

 

Boka nyugodtan szólt:

 

- Ha azonnal nem hagyod abba a bőgést, többé nem jöhetsz velünk.

Pockokkal nem játszunk.

 

A "pocok" szó aztán megtette a hatását. Nemecsek, szegény kis Nemecsek

nagyon megijedt, és lassankint abbahagyta a sírást. A kapitány pedig a

vállára tette a kezét.

 

- Ha jól viseled magad, és kitünteted magad, májusban még tiszt lehet

belőled. Most egyelőre megmaradsz közlegénynek.

 

A többiek ezt helyeselték, mert ha Nemecsek is tisztté lett volna a

mai napon, igazán nem ért volna az egész semmit. Nem lett volna kinek

parancsolni. Felharsant Geréb éles hangja:

 

- Közlegény, hegyezze meg ezt a ceruzát!

 

A markába nyomták a Weisz ceruzáját, melynek a hegye a zsebben, a

golyók közt letörött. És a közlegény engedelmesen vette át a ceruzát,

könnyes szemmel, könnyes arccal állt haptákba, s aztán elkezdte

hegyezni, hegyezni, egy kicsit szipegve-szipogva, ahogy nagy sírás

után szokás, és minden bánatát, kis szívének minden keserűségét

belehegyezte ebbe a kettes számú Hardtmuth ceruzába.

 

- Me... meg van hegyezve, főhadnagy úr!

 

Visszaadta, és nagyot sóhajtott. S ezzel a sóhajtással egyelőre

le is mondott az előléptetésről.

 

Kiosztották a cédulákat. Mindenki félrevonult, mindenki külön ment,

mert ez nagy és fontos ügy volt. Aztán a közlegény összeszedte a

cédulákat, és beledobta valamennyit a Csele kalapjába. Mikor a Csele

kalapját körülvitte, oldalba lökte Barabás Kolnayt.

 

- Ez is zsíros.

 

Kolnay belenézett a kalapba. És érezték mind a ketten, hogy nincs

többé min szégyenkezniök. Ha már a Csele kalapja is zsíros, akkor

már igazán vége a világnak.

 

Az összegyűjtött cédulákat Boka olvasta fel, és mindeniket átadta a

mellette álló Gerébnek. Tizennégy cédula gyűlt össze. Sorba olvasta:

Boka János, Boka János, Boka János. Aztán egyszer azt olvasta: Geréb

Dezső. A fiúk összenéztek. Tudták, hogy ez a Boka cédulája volt.

Udvariasságból szavazott Gerébre. Aztán megint csupa Boka János

következett. És akkor megint egy Geréb Dezső. És végül még egy Geréb

Dezső. Tehát tizenegy szavazata volt Bokának, és három Gerébnek. Geréb

zavartan mosolygott. Most történt először, hogy nyíltan a vetélytársa

volt a társaságban Bokának. És jólesett neki ez a három szavazat.

Bokának azonban a három közül kettő fájt. Egy pillanatig gondolkozott

azon, hogy ki lehet az a kettő, akinek ő nem tetszik, de aztán

belenyugodott.

 

- Tehát engem választottatok elnökké.

 

Megint éljeneztek, és Csónakos megint fütyölt. Nemecseknek még könnyes

volt a szeme, de azért óriási lelkesedéssel éljenzett. Szerette Bokát

nagyon.

 

Az elnök pedig intett, hogy csönd legyen, mert beszélni akar.

 

- Köszönöm, fiúk - mondta -, és azonnal lássunk is hozzá a dolgunkhoz.

Azt hiszem, mindnyájan tisztában vagytok azzal, hogy a vörösingesek

el akarják tőlünk venni a grundot és a farakásokat. Már tegnap is

elvették a fiúktól a golyókat a Pásztorok, és ma itt bujkált Áts Feri,

és elvitte a zászlónkat. Előbb-utóbb ide fognak jönni, hogy minket

innen elkergessenek. Márpedig mi ezt a helyet meg fogjuk védelmezni!

 

Csónakos közbebömbölt:

 

- Éljen a grund!

 

És fölrepültek a kalapok. Mindenki teli torokkal, lelkesen kiáltotta:

 

- Éljen a grund!

 

Szétnéztek a szép nagy telken és a farakásokon, melyeket beragyogott

az édes tavaszi délután napja. Látszott a szemükön, hogy szeretik ezt

a kis darabka földet, és hogy meg is küzdenének érte, ha arra kerülne

a sor. Ez a hazaszeretetnek egy neme volt. Úgy kiáltották, hogy:

"Éljen a grund!" - mintha azt kiáltották volna, hogy: "Éljen a

haza!" És ragyogtak a szemeik, és mindeniknek tele volt a szíve.

 

Boka pedig folytatta:

 

- Mielőtt még ők ide fognak jönni, mi fogunk elmenni hozzájuk a

Füvészkertbe!

 

Máskor ilyen merész terv elől talán meghátráltak volna a fiúk.

De

 a lelkesedés ez órájában mindenki egy szívvel-lélekkel kiáltotta:

 

- Elmegyünk!

 

És miután mindenki azt kiáltotta, hogy elmegy, hát Nemecsek is azt

kiáltotta, hogy: "Elmegyünk!" Ő, szegény, úgyis hátul fog menni, és

cipelni fogja a tiszt urak kabátját. És egy borízű hang is jött a

farakások felől. Az is azt kiáltotta, hogy: "Elmegyung!" Odanéztek.

A tót volt. Ott állt, pipával a szájában, vigyorogva. Mellette a Hektor.

A fiúk nevettek. A tót pedig utánozta őket: levegőbe dobta a kalapját,

és ordított:

 

- Elmegyung!

 

S ezzel a hivatalos dolgok véget értek. Méta következett. Valamelyik

gőgösen kiáltott:

 

- Közlegény, menjen a raktárba, és hozza elő a labdát meg a levattát!

 

És Nemecsek szaladt a raktárba. A raktár egy farakás alatt volt. Alábújt,

és kihúzta a levattát meg a labdát. A farakás mellett állott a tót, és

a tót mellett állott Kende és Kolnay. Kendének a kezében volt a tót

kalapja, Kolnay pedig zsírpróbát csinált benne. Határozottan a tóté

volt a legzsírosabb.

 

Boka odament Gerébhez.

 

- Te is kaptál három szavazatot - mondta neki.

 

- Igen - felelt büszkén Geréb, és erősen a szemébe nézett.

 

 

                                III.

 

 

A haditerv másnap délután, a gyorsírási óra után már készen volt.

 

A gyorsírási órának ötkor volt vége, s az utcán már gyújtogatták a

lámpákat. Az iskolából kijövet Boka azt mondta a fiúknak:

 

- Mielőtt támadnánk, be fogjuk bizonyítani, hogy mi is vagyunk

olyan bátrak, mint ők. Én magam mellé fogom venni a két legbátrabb

emberemet, és kimegyünk velük a Füvészkertbe. Be fogunk hatolni az

ő szigetjükre, és odaszögezzük a fára ezt a papirost.

 

Azzal elővett a zsebéből egy darabka piros papírt, amelyre csupa

nagybetűvel ez volt írva:

 

                    ITT VOLTAK A PÁL UTCAI FIÚK!

 

A többiek áhítattal nézték a papirost. Csónakos, aki nem tanult

gyorsírást, de akit a kíváncsiság idevonzott, megjegyezte:

 

- Valami gorombaságot is kellene arra a papírra írni.

 

Boka tagadólag rázta a fejét.

 

- Nem szabad. Sőt mi nem fogunk olyasmit cselekedni, aminőt Áts Feri

tett, mikor elvitte a zászlónkat. Mi csak meg fogjuk nekik mutatni,

hogy nem félünk tőlük, s oda merünk menni az ő birodalmukba, ahol a

gyűléseiket tartják, és ahol a fegyvereik le vannak rakva. Ez a darab

piros papír a mi névjegyünk. Ezt ott hagyjuk nekik.

 

Csele is megszólalt:

 

- Kérlek - mondta -, én úgy hallottam, hogy ők ilyenkor este vannak

ott a szigeten, és rabló-pandúrt szoktak játszani.

 

- Nem baj. Áts Feri is olyankor jött, amikor tudta, hogy mi a grundon

leszünk. Aki fél, az nem jön velem.

 

De senki se félt. Sőt Nemecsek határozottan bátornak mutatkozott.

Látni való volt, hogy érdemeket akar szerezni az előléptetésre.

 

Büszkén állott elő.

 

- Én veled megyek!

 

Itt az iskola előtt ugyanis nem kellett haptákba állani és szalutálni,

mert csak a grundon voltak érvényesek a törvények. Itt mindenki

egyforma volt.

 Csónakos is előállott.

 

- Én is!

 

- De ígérd meg, hogy nem fogsz fütyölni!

 

- Megígérem. Csak most... hagyjatok még egyszer, utoljára fütyölni

egyet!

 

- Hát fütyölj!

 

Csónakos pedig füttyentett. Amolyan jót, kedvére valót, hogy az

emberek visszafordultak az utcán.

 

- Most kifütyöltem magamat mára! - mondta boldogan.

 

Boka Cseléhez fordult.

 

- Te nem jössz?

 

- Mit csináljak? - szólt szomorúan Csele. - Nem mehetek, mert otthon

kell lennem fél hatra. Az édesanyám számon tartja, hogy mikor végződik

a gyorsírásóra. És félek, hogy ha ma elkésem, többet aztán nem enged

sehova.

 

És roppantul megijedt ennél a gondolatnál. Vége volna mindennek:

a grundnak, a főhadnagyságnak.

 

- Hát akkor maradj. Elviszem magammal Csónakost és Nemecseket.

És

 holnap reggel az iskolában megtudtok mindent, ami történt.

 

Kezet fogtak. Bokának eszébe jutott valami:

 

- Mondjátok, ugye, Geréb ma nem volt gyorsírásórán?

 

- Nem.

 

- Talán beteg?

 

- Nem hinném. Délben együtt mentünk haza. Kutya baja volt.

 

Nem tetszett neki Geréb viselkedése. Geréb a legnagyobb mértékben

gyanús volt előtte. Tegnap oly furcsán, oly sokat jelentőn nézett a

szemébe, mikor elváltak. Látszott a fiún, hogy megérezte, hogy amíg

Boka ebben a társaságban van, addig őbelőle itt nem lehet semmi.

Féltékeny volt Bokára. Őbenne sokkal több volt a vér, a vakmerőség;

Boka csöndes, okos, komoly természete nem tetszett neki. Ő magát

sokkal különb legénynek tartotta.

 

- Tudja isten - mondta csöndesen, és elindult a két fiúval. Csónakos

komolyan ment mellette. Nemecsek pedig vidám volt, és úszott a

boldogságban, hogy végre ilyen kevesedmagával vesz részt egy érdekes

kalandban. Oly vidám volt, hogy Boka meg is rótta:

 

- Ne bolondozz, Nemecsek! Vagy talán azt hiszed, hogy mulatni megyünk?

Ez a kirándulás sokkal veszedelmesebb, mint gondolod. Emlékezzél csak

a Pásztorokra!

 

Ennél a szónál aztán a kis szőkének is a torkán akadt a bolondozás.

Hiszen Áts Feri is rettenetes fiú volt, sőt híre járt, hogy kicsapták

a reáliskolából. Erős gyerek volt, és hihetetlenül merész. De volt

a szemében valami kedves és megnyerő, ami a Pásztorok szeméből

hiányzott. Ezek mindig lehajtott fővel jártak, komoran és szúrósan

néztek, napbarnított, fekete fiúk voltak, és még soha senki nem

látta őket nevetni. A Pásztoroktól lehetett félni. És a három

kislegény sietve ment kifelé a végtelen Üllői úton. Most már egészen

besötétedett, korán este lett. A lámpák mind égtek már az úton, s

ez a szokatlan idő nyugtalanná tette a fiúkat. Ők ebéd után szoktak

szórakozni. Ilyenkor ők nem jártak az utcán, hanem otthon kuksoltak

a könyveik mellett. Némán mentek egymás mellett, s negyedóra alatt

kiértek a Füvészkerthez. A kőfal mögül ijesztően meredtek feléjük a

nagy fák, melyek most kezdtek lombosodni. A szél zúgott a friss lomb

között, sötét volt, és ahogy elterült előttük az óriási Füvészkert

a maga titokzatos, zárt kapujával, rejtelmesen susogva, megdobbant

a szívük. Nemecsek csöngetni akart a kapun.

 

- Az istenért, valahogy ne csöngess! - mondta Boka. - Megtudják, hogy

itt vagyunk! Vagy az úton találkozunk velük... és különben se nyitják

ki nekünk a kaput!

 

- Hát hogy megyünk be?

 

Boka a szemével intett a fal felé.

 

- A falon?

 

- A falon.

 

- Itt, az Üllői úton?

 

- Dehogy! Megkerüljük a kertet. Hátul sokkal alacsonyabb a fal!

 

Azzal befordultak a sötét kis utcába, ahol a kőfalat csakhamar

deszkapalánk váltotta fel. Itt baktattak a palánk mellett, keresve

valami alkalmas helyet, ahol be lehetne mászni. Egy helyen, ahová az

utcalámpa világossága nem hatolt el, megállottak. A deszkapalánkon

belül, közvetlenül a palánk mellett egy nagy akácfa állott.

 

- Ha itt fölmászunk - suttogta Boka -, akkor ezen az akácfán

könnyű lesz lemászni. És azért is jó, mert a fa tetejéről messzire

elláthatunk, s megfigyelhetjük, hogy nincsenek-e a közelben.

 

Ezt a másik kettő is helyeselte. S a következő pillanatban már hozzá

is fogtak a munkához. Csónakos leguggolt, s kezével a palánknak

támaszkodott. Boka óvatosan felállott a vállára, és benézett a

kerítésen. Nagy csöndben voltak, egyikük se pisszent. Miután Boka

meggyőződött arról, hogy nincs a közelben senki, intett a kezével.

 

Nemecsek pedig odasúgta Csónakosnak:

 

- Emeld!

 

És Csónakos beemelte a palánkon az elnököt. Az elnök felkapaszkodott

a palánk tetejére, s ekkor recsegni-ropogni kezdett alatta a korhadó

alkotmány.

 

- Ugorj be! - súgta Csónakos.

 

Még néhány roppanás hallatszott, s a következő pillanatban tompa

puffanás. Boka benn volt, egy veteményeságy kellős közepén. Utána

Nemecsek mászott be, majd Csónakos. De Csónakos előbb felmászott az

akácfára, ő értett a fára mászáshoz, mert ő vidéki fiú volt. A másik

kettő alulról kérdezgette:

 

- Látsz valamit?

 

Fojtott hang felelt a fa tetejéről:

 

- Nagyon keveset, mert sötét van.

 

- A szigetet látod?

 

- Azt látom.

 

- Van ott valaki?

 

Csónakos figyelmesen hajolt jobbra-balra az ágak közt, s merően nézett

a sötétbe, a tó felé.

 

- A szigeten nem látni semmit a fáktól meg a bokroktól... de a hídon...

 

Itt elhallgatott. Följebb mászott egy ággal. Onnan folytatta:

 

- Most már jól látom. A hídon két alak áll.

 

Boka csöndesen szólt:

 

- Ott vannak. A hídon, azok az őrök.

 

Aztán újra recsegtek az ágak. Csónakos lemászott a fáról. Nagy

csöndben állottak ott hárman, s azon gondolkoztak, hogy most mitévők

legyenek. Legubbaszkodtak egy bokor mögé, hogy senki meg ne láthassa

őket, s ott csöndes, suttogó hangon indult meg a tanácskozás.

 

- A legjobb lesz - mondta Boka -, ha most itt a bokrok mentén

valahogy eljutunk a várromig. Tudjátok... van ott egy várrom, arra

jobbra, egy domb szélébe van beépítve.

 

A másik kettő némán intett, hogy ismeri ezt a helyet.

 

- A várromig el lehet jutni óvatosan, guggolva a bokrok közt. Ott

aztán valamelyik fel fog mászni a dombra, és körülnéz. Ha nincs

senki, akkor hasra fekszünk, és lemászunk a dombról. A domb egyenest

a tónak megy. Ott aztán elbújunk a sás között, és majd meglátjuk,

mit csinálunk.

 

Két villogó szempár figyelte Bokát. Csónakos meg Nemecsek minden

szavát szentírásnak vette.

 

Boka megkérdezte:

 

- Jó lesz?

 

- Jó! - intett a másik kettő.

 

- Hát akkor raj

Oldal: A Pál utcai fiuk
Kötelező,izgalmas olvasmányok csak neked - © 2008 - 2024 - kotelezo-olvasmanyok.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat